|
Rövid ismertető: Angela anyukája elküldte lányát két hétre San Franciscoba a nagynénjéhez, hogy kikapcsolódjon egy kicsit, és végre kimozduljon Londonból. De egy hirtelen jött meghibásodás következtében a repülőgépe lezuhant, és csak Angie élte túl a katasztrófát. Egy lakatlan szigeten találja magát valahol az Atlanti-óceán közepén. A túlélés érdekében mindent megtesz, s egy idő után rájön, hogy sokkal jobb neki ezen a szigeten élni, mint Angliában.
I. fejezet
„A nevem Angela Nence. Elmesélek egy történetet, mely még 10 évvel ezelőtt kezdődött, 2000
-ben. Akkor még szinte gyerek voltam, alig lettem tizenhat éves, mikor anyukám megelégelte, hogy állandóan csak otthon ücsörgök, és elküldött két hétre San Franciscoba. Mivel én Londonban születtem, és ott éltem a családommal, nem tudtam sokat erről a városról. Mindössze annyit, hogy nagyon messze van, és, hogy egy rég nem látott nagynéném odaköltözött, mikor férjhez ment.”
Még egyszer körbenéztem tökéletesen rendben tartott szobámon. A kis, rózsaszín, fátyolba borított ágyam csakúgy hívogatott magához. Nem bírtam megállni, hogy ne üljek le utoljára egy percre a hosszú utazás előtt. Kilestem az ablakon. Bár borús volt az idő, szerencsére nem esett, de láttam, ahogy az ablak előtt álló nagy fűzfa ágait lengeti a szél. Kezdtem megunni a ködös, őszi szeleket, a szürke hangulatot, s először éreztem úgy, hogy valami újra vágyok. Valahová messzire, San Franciscóba.
- Ne húzd az időt, kicsim! Sietnünk kell! – kiáltotta fel anyukám a földszintről.
- Pillanat, anya! – kiáltottam vissza, s felálltam az ágy széléről.
Összeszedtem az utolsó holmikat, melyeket már tegnap az asztalomra készítettem. Sok-sok dísztárgy is a bőröndömbe került. Nem bírtam tőlük elszakadni. Egy barna, fából kifaragott kiselefánt szobrot is bepakoltam, melyet még óvodáskoromban kaptam a legjobb barátnőmtől születésnapomra. Minden hosszabb utazásra magammal vittem. Milyen szép emlékek fűződtek is hozzá.
- Siess már! – szólt újra anya. – Mi tart ilyen sokáig?
- Csak elbúcsúzom – suttogtam. Nem is szerettem volna, hogy meghallja, elég volt, ha én tudom, hogy nehéz nekem az elválás az otthonomtól. – Viszlát! – köszöntem el a szobámtól, felkaptam a bőröndöket és betettem magam mögött az ajtót.
Lassú, óvatos léptekkel közelítettem a lépcsőn a földszinthez, mert a táskáim annyira nehezek voltak, hogy féltem, hogy leejtem őket. Amikor leértem, szinte majdnem összerogytam a sok poggyász alatt.
- Várj kicsim, majd segítek! – szólt apa, s azonnal ott termett mellettem. Könnyedén felkapta a táskáimat, mintha csak tollpihék lennének, s én büszkén sétáltam mögötte az autóig.
- Köszi, apa! – mondtam fülig érő mosollyal, majd visszarohantam a kabátomért. Csak gyorsan felkaptam, s már siettem is vissza. Anyu már bent is ült a kocsiban.
- Mehetünk? – kérdezte, mire én csak bólintottam egyet.
* * * *
- Ne félj, anya, vigyázok majd magamra – súgtam a fülébe, miközben megöleltem. Gyöngéd ujjaimmal finoman végigsimogattam hátát, s hajába mélyen beleszagoltam. Illata olyan volt, mint a gyönge szellő egy téli hajnalon. Sokszor éreztem már ezt a szagot, emlékeztetett London sötét, esős utcáira.
S bár már a repülőtéren álltunk, nem éreztem félelmet. Tudtam, hogy az majd csak a gépen tör majd elő belőlem.
- Telefonod megvan? – kérdezte riadtan anya - hangosítsd fel, hogy halljad, ha hívlak!
Egy percre sem állt meg, hogy levegőt vegyen. Éreztem, hogy nagyon aggódik értem, mégis csak a szavakkal fejezte ki magát, nem kezdett el sírni vagy ilyesmi, de nem is akartam, hogy sírjon. Mindig ezt teszi, mikor valahová elutazok. Bár ennyire messze még sosem voltam a családomtól és barátaimtól, mint ahová most megyek.
- Jól van, tudom – mondtam, s ezalatt belenyúltam a kicsi, világoskék táskámba. Zsebkendőért kezdtem matatni benne.
- Még mindig piros az orrod – mondta aggódó tekintettel anya –, ugye elraktad az Aspirint, amit adtam?
- Anya! – Valójában nagyon jól esett, hogy így figyel rám, és félt engem, de mégis kínos volt a reptéren állva hallgatni, ahogy anya kikérdez. Az az érzésem támadt, hogy mindenki engem bámul.
- Na jó, menjél, mielőtt lekésed a gépet! – Anya szemrebbenés nélkül nézte, ahogy lassan eltávolodok tőle. – Ne izgulj! Csak két hét, és újra találkozunk! Jól fogod magad érezni! A nagynénéd jóember! – Bíztatott, majd, mikor már messze jártam tőle, kisétált a zsúfolt, emberek állandó csacsogásától zajos térről, s elhajtott autójával. Legalábbis azt hiszem, hogy így tette.
Kissé nehézkesen vonszoltam magam után a tömött útitáskáimat, s ahogy a hangosbemondón meghallottam, hogy a gépem pár percen belül felszáll, határozottan felkaptam csomagjaimat, s a repülő felé vezető ajtóhoz igyekeztem.
Több csoport is arrafele vette az irányt, így nem volt nehéz dolgom, csak követnem kellett a nyomuló tömeget. Eközben észrevettem egy magas fiút, nem messze onnan, ahol én álltam. Arcvonásai tökéletesek voltak, pont úgy nézett ki, ahogy egy mesében én azt elképzeltem volna. Gesztenyebarna haja szélfútta volt, füle és orra ki volt pirulva, akárcsak nekem. Égkék szeme és mályvaszínű ajkai úgy csillogtak, akár egy vízcsepp egy vízi liliom rózsaszín szirmán.
Sokáig figyeltem, de a srác észre sem vett, bár miért is vett volna? Szépen meg voltam fésülködve, fogaim úgy néztek ki, akár egy gyöngysor, porcelánbaba arcbőröm hófehér volt és sima, mégsem voltam egy szőke bombázó, s egy férfi sem bámult meg úgy, ahogy az osztálytársaimat. Ócska, sötétszürke, kibolyhosodott kabátom volt, kinőtt trapézgatyám, ami úgy lógott rajtam, mint ősszel egy fáról a levél, és egy teljesen átlagos fekete csizmát viseltem a lábamon. Semmi színes nem volt rajtam, unalmasnak és elhasználtnak éreztem magam. Talán úgy, mintha egy hal lettem volna a tengerben. Nem voltam különleges, sem szép, sem okos. Egy csepp önbizalom sem szorult belém. Körmeim agyonrágottak voltak, a sok, jólöltözött fiatal között olyan voltam, mint egy vén nagymama. Egyszóval utáltam magamat.
A sor meglehetősen gyorsan haladt. Hamar felszálltam a gépre, s nyugodtan elhelyezkedtem a jegyen szereplő, előre lefoglalt ülőhelyemen. A repülő belülről csodálatos volt. Még sosem láttam ilyet. Minden tiszta modern, elegáns és fényűző volt, fehér és kék színű. Az ülések puhák és kényelmesek voltak, az ablakok tisztán csillogtak.
Minden bőröndöm már a repülő csomagterében volt, egyedül a kis, kék válltáskámat szorongattam ölemben, s kezeimet békésen ráfektetve bámultam ki az ablakon.
Pár perccel később egy idős hölgy ült le mellém, haja őszes volt már, szeme alatti karikák azt mutatták, mintha nem aludt volna eleget. Barna, hosszú, köpenyszerű kabátot viselt, fehér harisnyája kilátszott alóla. Meg sem mukkant, csak elmosolyodott, nem akart megzavarni, bár nem is foglalkoztam éppen semmivel, csak néztem ki az ablakon, és gondolkoztam. Visszamosolyogtam, s ő szép csendesen helyet foglalt a mellettem lévő ülésen, s bár a gép még fel sem szállt, már elővette a könyvét kocka alakú, fekete útitáskájából, s olvasni kezdett. Valami háborús regény lehetett, Ágyúszó és szerelem volt a címe. Pihentettem rajta egy kicsit a szememet, majd újra a tiszta, tökéletes ablaküveg felé fordultam.
* * * *
Hirtelen egy hatalmas rázkódás ment végig a gépen. Mindenki felsóhajtott, a stewardess azonnal a helyének elfoglalására, és az övének becsatolására utasította az utasokat. Az állandó, halk zúgást egyszer csak már nem lehetett hallani. Mikor kinéztem az ablakon, azt vettem észre, hogy mindkét hajtómű leállt.
- A hajtóművek leálltak! – kiáltottam az utasoknak, mire jókora pánik tört ki.
Az emberek felálltak székeikből, visítozni, ordítozni kezdtek. Elfordultam az ablaktól, s egy nő felé néztem, aki előhúzott egy hosszú, éles konyhakést a csizmájából. Valamit mormolt magában, nem értettem pontosan, mert iszonyú hangzavar volt. Egy váratlanul jött pillanatban maga elé tartotta, majd egy mozdulattal beledöfte a kést a hasába. Megannyi csepp vér zúdult ki rögtön a sebből, de én csak tehetetlenül néztem, ahogy a nő lábai behajlanak és összerogynak. Egy pillanat alatt összeesett, de senki nem rohant oda segíteni. Arca félelmetes volt. Szemei kidülledtek, nyelve félig kilógott a szájából, a bőre pedig kifehéredett. Nem bírtam tovább nézni.
Esztelenül berobogtam a pilótafülkébe, ahol minden csupa vér volt. A repülő műszerei kifogástalannak látszottak, csak egy volt a baj: a pilóták és a stewardessek holtan feküdtek a földön, s mindegyikőjüknek egy-egy kés állt ki a hátából.
Bemásztam a kormány mögé, s megpróbáltam a lefele zuhanó repülőt felfelé irányítani.
- Gyerünk... gyerünk már! Mi lesz? – hajtogattam, s a kormányt magam felé húztam. – Emelkedj! – kiabáltam. – Á! – visítottam, s már annyira közel voltunk a földhöz, hogy tudtam, nincs menekvés. Fölpattantam az ülésből, és a farok felé kezdtem szaladni. Úgy szedtem a lábaimat, ahogy még soha, de hirtelen megbotlottam valamiben. Visszapillantottam, és a halott, öngyilkos nő volt az. Keresztben feküdt a földön, és nem tudtam kikerülni. Csak siettem tovább, és éreztem, hogy átfut rajtam a borzongás, és ekkor... felébredtem.
- Csak álom volt – suttogtam -, csak álom volt!
Mélyeket lélegezve vettem észre, hogy mindenki alszik. Sötét van. Csönd, s csak egy-egy középkorú férfi horkolását lehetett hallani. A homlokomra tettem a tenyerem, s egy hatalmas könnycsepp gurult végig meleg arcomon. Nem kaptam levegőt. Felkeltem a finom, puha ülésről, levettem a kabátomat, s elindultam a repülő másik irányába, a farok felé. Egy kis tábla jelezte, hogy ott a mosdó.
Bementem egy szűk, kis ajtón, s egyből egy tükröt pillantottam meg magam előtt. Egy fikarcnyit meg is ijedtem, mert egy ilyen álom után az ember nem valami nyugodt. Felkapcsoltam a lámpát, becsuktam magam mögött az ajtót, persze némán, nehogy az utasok felébredjenek. Két szemem fehérje tűzpirosan izzott, arcom teljesen vörös volt, akár a rózsa, s homlokomról izzadtságcseppek folytak le. Megeresztettem a vizet, megmostam az arcomat hideg vízzel, és megpróbáltam lenyugodni.
- Nincs semmi baj – suttogtam.
Mélyeket lélegeztem, szívem hevesen dobogott, szinte majd kiesett a helyéről. Lehajtottam a WC deszkát, ráültem és tenyerembe hajtottam fejemet. Eszembe jutott anya és apa. Minden hirtelen előtört belőlem, mint a láva egy tűzhányóból. Előjöttek a régi emlékek, amikor a nagymamámnál voltunk, a hibáim, amiket elkövettem, a jócselekedeteim, a bűneim, a boldogság, a szomorúság és a barátság. Felidéztem mindazt, ami eddig megtörtént velem, de nem tudtam, miért álmodtam ezt. Féltem, iszonyúan féltem. Sőt, rettegtem! Lelógó fejjel kezdtem el sírni. Ez volt a második könnycsepp, mely már valóságos volt azután, miután az álomban sírni kezdtem. A földre esett. Egy színtiszta, ártatlan könnycsepp, mely a szomorúság egyértelmű jelképe, s talán az érzelmeink legcsodálatosabb, leggyönyörűbb szimbóluma, s ez most a koszos, jelentéktelen talajra esett. Nem jelentett sokat, hisz csak egy könnycsepp volt, de mintha hozta volna magával a barátait, úgy jöttek egymás után az újabb cseppek, s végül zokogásban törtem ki.
Nemsokára sikerült megbékélnem a gondolattal, hogy egy repülőn utazok, pedig már réges régóta szorongok még csak a gondolattól is. Kezdtem elfelejteni az álmot. Újra megmosakodtam, majd összefogtam a hajamat.
Visszalopakodtam a helyemre. Lecsücsültem az ülésre, közben végig a mellettem ülő hölgyet figyeltem, s attól tartottam, hogy felébresztem. Nagyon csendben elővettem a mobilomat, s játszani kezdtem rajta egy logikai játékkal. Valamivel el kellett terelnem a figyelmemet arról a szörnyű álomról. Csak az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha lezuhanunk. Még sosem ültem repülőgépen. Nem tudom, mit kell tenni, ha egyszer csak a stewardess bejelenti, hogy kényszerleszállást kell végrehajtaniuk. Ennyire még sosem féltem. Talán eddig nagyon nem is voltam tisztában azzal, mi a félelem.
* * * *
Később, mikor már hajnalodni kezdett, s a repülőn is egyre világosabb lett, észrevettem, hogy páran már fel is ébredtek, s velük együtt a pár perce még mellettem szundító öregasszony. Eleinte nagyokat ásítozott, felült a székében, majd felhúzta egyik karján a ruhája gyűrött ujját, s kis aranyórájára pillantott.
- Hogy aludt? – kérdeztem csöndesen, s mert illedelmes próbáltam lenni.
- Köszönöm, jól – mosolygott -, de maga elég rosszul néz ki, kisasszony! – ekkor arca elkomorodott – csak nincs valami baj?
Sajnáltam, hogy egy ilyen bőgőmasina mellett kell szegény nőnek utaznia, akit persze majd egész út alatt vigasztalnia kell. Gondolom, észrevette, hogy a szemem vöröslik és az arcom sem megnyugtató színű. Nem akartam neki hazudni, de azt sem vártam el tőle, hogy megsajnáljon.
- Csak... lehet, hogy gyáván hangzik, de... félek, hogy lezuhanunk – motyogtam, majd elkezdtem turkálni a kis kézitáskámban, hátha találok egy cukrot, amit elszopogathatok, mert időközben a torkom is megfájdult.
- Ó! – suttogta meglepett arccal, s megéreztem, hogy most valami hosszú történet következik majd, amit el fog nekem mesélni. – Régen én is féltem... sőt rettegtem a repüléstől! – Már nem is a szemembe nézett. Valószínűleg már rég az elméjében kajtatott, hogy megtalálja a már majdnem feledésbe merült emlékeit a repülésről. Kicsit hunyorgott, mintha valamit nem látna tisztán.
- Tényleg? – kérdeztem vissza. Reméltem, hogy majd valami olyan emlékét fogja felidézni, ami majd megnyugtat engem, és többé nem reszketek majd.
- Harminc éves korom körül ültem először repülőgépen. Sosem mertem volna kipróbálni. Már szinte nem is gondoltam rá, hogy egyszer tényleg meg fogom tenni. A férjem buzdított, hogy győzzem le a félelmeimet. – Nagyokat sóhajtozott, s már azt hittem vége a történetnek, ezért rákérdeztem:
- És hogy történt?
- Egyszerűen be akartam magamnak és másoknak bizonyítani, hogy igenis meg tudom tenni! – Bólogatott. - A férjem végig mellettem volt, és bíztatott. Sokat segített. Felültünk a repülőre, és elutaztunk Mexikóba. Csodálatos nyaralás volt. A tenger csobogása azóta is zúg a fülemben. A fehér bárányfelhők sorakozása, a napsütés és a finom homok! Az volt maga a mennyország! Megváltoztatta az életemet, hogy szembeszálltam a szorongással. Azóta szívesen ülök repülőgépen.
- Szép történet. Köszönöm.
- Mit köszönsz? Hisz nem is adtam semmit! – viccelődött komoly arccal. Szeméből boldogság, és meleg kedvesség sugárzott. Nem bírtam ki, hogy ne mosolyogjak.
- Még be sem mutatkoztam – dadogtam -, Angela Nence vagyok – nyújtottam kezemet.
- Rosa Cromwell. – Kezet fogtunk. – Miért mész San Franciscóba?
- A nagynéném ott lakik. Még sosem találkoztam vele, de végül is, ha nála fogom tölteni az elkövetkezendő két hetet, jobb lesz, ha már az elején összebarátkozom vele. – Erre elmosolyogta magát. – És maga?
- Visszamegyek a lányomhoz. Csak vakációzásként jöttem Angliába.
- Pont ide, Londonba? Miért? Miért nem Görög- vagy Olaszországba?
- Idehúznak a régi szép emlékek, mikor még gyermekkoromban itt éltem a családommal. Bámulatos évek voltak azok, bizony.
- Szóval maga londoni? – Meglepődtem, pedig nem kellett volna.
- Eredetileg igen, de már nagyon régóta Amerikában élek.
- Értem. És hol jobb élni, itt vagy San Franciscóban?
Mélyen elgondolkodott. Hümmögött párat, majd hosszú mesélésbe kezdett.
- San Francisco lenyűgöző. A varázslatos tengerpartok egyszerűen elbűvölők voltak. London egészen más. Csöndes, nyugalmas, de sokkal lehangolóbb. Félek, hogy azt kell mondanom, hogy San Francisco.
Ezután már nem is nagyon figyeltem arra, hogy mit mond. Egy káprázatos dallam zúgott a fejemben, s ahogy testem jobbra-balra lengett, Rosa felkapta a fejét, és mire észrevettem, hogy nem hallom ékesen csengő, lágy hangját, ő már olvasott.
* * * *
Fogalmam sem volt, mióta utazhattunk. Ránéztem Rosára, de eszem ágában sem volt megzavarni olvasás közben, mert láttam, hogy már keze szinte egybeforrt a borítóval. Magamra maradtam. Elindultam a mosdó irányába. Ismerős volt már, mert az álom után egyből itt kötöttem ki. Most viszont már nem voltam olyan gyászos hangulatban, mint akkor, sőt egészen jól éreztem magam a bőrömben. Vígan figyeltem a körülöttem lévő emberek sorait, mindenki mással foglalta el magát. Némelyik ember zenét hallgatott, mások csak egymással beszélgettek. Szépen, nőies léptekkel haladtam visszafelé, a gép másik végébe. Rákacsintottam a zöld táblácskára, s beléptem a fehér ajtón. Déjavu érzés fogott el, mikor bepillantottam a tükörbe. Ugyanazt az embert láttam benne, akit legutóbb, és ez elszomorított. Hullámos barna hajam össze volt gumizva, de a szemem már nem vöröslött, ahogy akkor.
Miután elvégeztem a dolgomat, kezet mostam, s azt éreztem, hogy a gép egyszer csak elkezd rázkódni. Belekapaszkodtam a mosdókagyló feletti fehér polcba, de a rengés egyre erősödött. Kezem, lábam görcsbeállt, behunytam a szemem és csak arra tudtam gondolni, hogy a tengerparton, a homokban ülve a bámulom a naplementét, dús, erőteljes, vastag szálú hajamat lobogtatja a szél.
Kintről sikoltások hallatszottak, én viszont ügyet sem vetve rájuk próbáltam higgadt maradni. A polcról kisebb tárgyak estek le, nem tudtam mik azok, mert szememet nehezen ugyan, de csukva tartottam. Szemhéjam alól könnycseppek gurultak ki.
Hallottam, ahogy a stewardess ordít valamit teli torkából, de az ajtón nem jöttek át teljesen a szavak, bár nem is érdekelt. Csak keményen összeszorítottam vékony ujjaimat, s próbáltam talpon maradni. Rosára gondoltam. Mi lehet vele? Kimenjek hozzá? Vagy már úgyis mindegyikőnknek vége? Sok-sok kérdés kavargott fejemben, nem tudtam, mit tegyek. Ezért csak vártam. Vártam, hogy valami történjen, és akkor úgyis eldől majd, hogy mi lesz a sorsunk. Élünk még vagy meghalunk?
Mély, hangos zúgás szűrődött be, s biztos voltam benne, hogy a zuhanás hangját hallom. Közelítünk a halál felé. Magamban imákat hadartam, anyámért, apámért, de legfőképpen Rosáért és magamért imádkoztam. Éreztem, hogy közel a vég, s behunyt szemmel vártam a vég eljövetelét. És ekkor... teljesen váratlanul jött, amire senki sem számított. A gép nekiment valaminek, amiből mi csak egy hatalmas rázkódást éreztünk. Minek mehettünk neki? Hol vagyunk? – kérdezgettem magamtól, de nem tudtam a választ. Az orbitális erejű zökkenés rosszabb volt, mintha csak egyszerűen remegett volna a talpam alatt a föld. Villámcsapásként jött megmozdulástól elvesztettem az egyensúlyomat. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy kezeimmel már nem tudtam tartani magamat. Talpaim megcsúsztak a talajon, s egyenesen a tükörbe vágtam a fejemet. Nyakam kiugrott a helyéről, s hatalmasat vetődtem hátra egy újabb rezgés múltán.
II. fejezet
Ugyanott tértem magamhoz, ahol bevertem a fejemet. A mosdó padlóján fekve ébredtem fel, s éles, szúró fájdalmat éreztem a testem minden pontján. Arcomon ragacsos, maszkszerű anyagot éreztem, s nem tudtam mi az. Kezeimmel kinyújtóztam, megpróbáltam elérni a mosdókagyló szélét. Szemhéjam alatt alig láttam ki, mert a titokzatos maszktól nem nagyon tudtam kinyitni a szemem. Nagy nehezen feltápászkodtam, lábaim rogyadoztak, s remegtek a fájdalomtól.
Kinyitottam magam előtt a fehér ajtót, mely kívülről be volt horpadva. Kiléptem az üvegszilánkokkal teli helyiségből, s ekkor egy csípős, nyilalló hasogatás alatt megcsuklott a jobb lábam. Csak iszonyatos erőfeszítések árán voltam képes felállni újra. Ahogy egyik lábamat a másik után helyezve császkáltam az üléssorok között Rosa felé, mindenfelé csak elszórt holttestek maradványait találtam. Vérben úszó, kínhalált halt emberek között úgy éreztem magam, mintha mindet én öltem volna meg.
- Rosa! – kiáltottam. Könnybe lábadó szemekkel tipegtem előre. – Rosa! – üvöltöttem újra. Egyre gyorsabban lépdeltem, s pár méterről már láttam is Rosa őszes haját hátulról, ahogy a székében ül. Tudtam, hogy a zuhanás alatt ő nem mozdulhatott helyéről. Nem tudom honnan, de tudtam.
Még közelebb lődörögtem, s ahogy megfordultam, megláttam őt az ülésében ülve, holtan.
- Rosa! – jajveszékeltem. – Ne, Rosa, ne! Ez nem történhet meg! – Szemeimen egyre nehezebben láttam ki, körülöttem minden elhomályosodott. – Miért teszed ezt velem? – néztem a plafon felé, s azt vettem észre, hogy a gép teteje teljesen ketté van szakadva. – Miért? – ordítottam, s kitört belőlem a hangos zokogás.
Leguggoltam, megfogtam a kezét, és két tenyerem közé szorítottam. Könnyeim egymás után potyogtak, de mit sem törődve velük, ráhajtottam fejemet a kezére. Borzalmas érzés volt. Az egyetlen, akivel megismerkedtem utazásom során. Az egyetlen barátom volt és az egyetlen, aki megértette az érzéseimet és most elveszítettem őt. Kimondhatatlanul haragudtam magamra. Mindenért magamat okoltam, s úgy éreztem, csakis én voltam a hibás. Rosa elég nyugodtnak látszott és csak remélni tudtam, hogy legalább békében halt meg.
Mikor elengedtem kezeit, vérfoltokat találtam rajta, amiket előtte nem vettem észre. Rájöttem, hogy nem az ő vére volt, hanem az enyém. Felálltam, majd lassan, a hullákat kikerülgetve próbáltam kikászálódni valahogy a roncsból, s a gép elejénél egy nagy hasadást fedeztem fel. Ott ki tudtam mászni.
* * * *
Gyönyörű világ tárult elém. Csiripelő madarak, bozótos növényzet, zöld fák és hatalmas ágaikon gyümölcsfélék lógtak. Elragadó volt ez a világ, és valahogy olyan érzésem volt, mintha erre vágytam volna mindvégig. Színekre, pompázatos növényzetre, friss levegőre és egy új életre.
Elindultam, s csak mentem a fejem után. Szúrós, tövises ágak közt törtem előre a sűrű dzsungelben. Olyan növényeket láttam, melyeket még soha. Kék és rózsaszín szirmú, kis, zöld levelű, erős illatú virággal és sárga, kerek, rücskös felületű gyümölcsökkel, és nagy, sötétzöld levelekkel megáldott fa mellett ballagtam el. A festői tájnak fenséges illata volt, a tenger, a növények és virágillat terjengett a levegőben. Lassú léptekkel közelítettem befele, a dzsungel sűrűjébe. Magam mögött hagyva a repülőgép megmaradt roncshalmait. Kezdett melegem lenni. Levettem a kardigánomat, s folytattam utamat. Egy hatalmas fát kikerülve mentem tovább, míg két óriási levél közül kilépve egy kis tóhoz értem. Forrás lehetett, olyan volt, mint egy apró vízesés. A víz fentről csobogott le habosra változtatva a tükörsima vizet. Álomszép, kék színe volt, mintha maga a tenger lett volna.
Közelebb cammogtam, s leguggoltam a széléhez. Óvatosan közelíteni kezdtem felé véres ujjaimmal, majd hirtelen felálltam megijedtem. Megláttam magam a víz felszínén, arcom tiszta vér volt. Megtapogattam, s éreztem, hogy alvadt vér fedte egész arcomat, fejem pedig erősen hasogatott. Leültem a tó partjára, s újra belekukucskáltam a vízbe. Nem nagyon mertem, de már nagyon rossz érzés volt, ezért merítettem egy maroknyi vizet, s arcomhoz súroltam. Cseppekben folyt le róla a vér. Becsuktam szemeimet, s ezúttal már két tenyeremmel merítettem, s közelebb hajoltam a vízhez. Nagyon jó érzés volt lemosni a fájdalmat az arcbőrömről, de a homlokom fölött még mindig eszméletlenül fájt valami, s tudtam is, hogy mi. Mikor a repülőn elvesztettem az egyensúlyom, beütöttem a tükörbe a fejem, s az szilánkjaira repedt, s darabjai a földön landoltak.
Míg a vércsöppek a tiszta vízben elsüllyedtek, s eltűntek, mint a kámfor, egyre simábbnak éreztem az arcbőrömet. Kezdett eltűnni a vérmaszk. Kinyitottam szemeimet, és mire újra rápillantottam a víztükörre, már újra a sápadt, fehér arcú Angela meredt rám nagy, barna, őzike szemeivel.
Felegyenesedtem, pár lépéssel arrébb álltam, nehogy a véres vízből kortyoljak. Újra merítettem, és belekóstoltam a tiszta forrás vízébe. Nem volt teljesen olyan, mint az otthoni csapvíz. Sőt! Teljesen más volt. Tisztábbnak, frissebbnek éreztem, de nem sós volt, mint a tenger, hanem édes. A meleg időjárás ellenére elég hideg volt, mert a dzsungel sűrűje felülről befedte az egészet, így a napsütésből nem sok szűrődött be a forrásig.
Folytattam utamat a dzsungel sűrűjébe. Eszembe jutott, hogy a táskámat - melyben ott van a mobilom -, otthagytam a gépen. Nem mentem vissza érte. Sokkal jobban foglalkoztatott az, hogy most hol vagyok. Csak a szívemre hallgattam, és mentem tovább. Kisebb-nagyobb sebeket ejtve magamon mendegéltem tovább, s nem is gondoltam arra, hogy segítséget kérjek. Bár eléggé nyugtalanított, hogy valószínűleg egyedül én vagyok, aki él ezen a helyen, s nem is mertem abba belegondolni, hogy mi van akkor, ha az egy sziget. Pedig lett volna rá okom, hisz nem tudtam, mennyit utazhattunk a zuhanásig. Nem tudtam, hogy elértük e-már legalább New Yorkot, vagy az Atlanti-óceán egyik szigetére pottyantunk el le.
Csak barangoltam a sűrű bozótosban, mit sem törődve a tényekkel és a lehetőségekkel. Én ezt választottam: felfedezem a helyet, ahová rendelt a sors, és soha nem tartottam semmit véletlennek.
* * * *
Kijutottam a rengetegből. Egy csodálatos, fehér tájra érkeztem, mindenfelé csak homok és víz. Tengerpart – gondoltam magamban, de meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem egy nagy tó áll-e előttem. Közelebb vándoroltam a hatalmas kékséghez, és beledugtam az ujjamat. Megnyaltam az ujjam hegyét. Sós volt, tehát tenger – állapítottam meg, s ezután már csak egy kérdés maradt megválaszolatlan: ez egy sziget, vagy nem?
Muszáj volt kiderítenem. Féltem az igazságtól és szerintem a legtöbb ember rettegett volna attól, hogy kideríti, mert akkor azzal akár megpecsételődhet is a sorsa és lehet, hogy akkor már nem is tud tiszta fejjel gondolkozni. Bennem is megvolt a szorongás, de vele harcban állt a szabadság büszke érzése, és ha egy lakatlan szigetre is vetődtem, akkor én azt nem börtönnek, hanem magának a mennyországnak gondolnám. Elindultam tehát egy annál is hosszabb útra, mire Londonból indultam. Sosem gondoltam volna, hogy a tengerparton egyes-egyedül fogok sétálni méghozzá San Franciscótól nagyon messze, mert biztos voltam benne, hogy ez nem San Francisco.
Meleg volt már ide a csizma, s mivel már kiértem a növények közül, a homok már puha volt, s így levetettem a cipőmet. Otthagytam, mert úgy éreztem, már nem nagyon lesz rá szükségem. Simogatta talpamat a finom homok, de néha szúrós növényeket éreztem magam alatt, melyek valószínűleg fel is sértették a bőrömet, de jobban hajtott a kíváncsiság, minthogy egy kis fájdalom az útjába állt volna. A fejemen lévő seb kínszenvedés volt. Hasogatott, mintha egy tükörszilánk állt volna ki belőle. Nem mertem belenyúlni, s nem is gondoltam, hogy helyes lenne. Csak andalogva haladtam tovább, víz és szárazföld között.
Délfelé járhatott, mert egyre melegebb lett, a nap már az ég közepén sütött. Közelíteni kezdtem a vízhez, mert lábamat már égette a forró homok. Jó érzés volt, ahogy a homokszemek között beszivárgó tengervíz lehűti a bőrömet, s ahogy a hullámok egymás után jöttek, úgy kezdett el elázni trapézgatyám alja. Itt bizonyára még jó sokáig meleg lesz – gondoltam, ezért úgy döntöttem leszakítom nadrágom alsó részét, melyet még talán egy éve varrt hozzá anyám, mikor már kinőttem. Leültem a homokba, s egy erőteljes rántással letéptem a hozzávarrott részeket. Így amúgy is sokkal jobban nézett ki, bár itt most az volt a lényeg, hogy praktikus legyen.
Nagyon sokáig barangoltam a tengerparton. Unatkoztam, s mikor megláttam egy szépséges, narancssárgán fénylő kagylót a homokban, felvettem és elhatároztam, közben gyűjtök párat. Abból a „pár” kagylóból öt lett, majd tíz, húsz s egyre növekedett a számuk. Már kezdett megfájdulni a hátam a sok hajolgatástól, de legalább elterelte a figyelmemet a fejemről. Hófehér bőrömet égette a nap, s úgy döntöttem újra felveszem a kardigánomat, melyet eddig a kezemben hurcoltam, benne a kagylókkal. Nem baj, ha melegem lesz, csak nehogy leégjek – gondoltam, s mint mikor anya ereszti el kicsinyeit, úgy ömlesztettem ki a kagylókat a homokba egy kupacra.
Fullasztóan meleg volt. A nap tüzesen vetette rám égő sugarait, mintha az isten szórná rám villámait. A kapucni alatt a hajam tűzforró lett, s a tenger csak úgy hívogatott magához hűsítő hullámaival. Féltem, hogy bent cápák is lehetnek, ezért nem mentem mélyre. A sekély vízben letérdeltem, s úgy dőltem hátra, hogy fejem is lehűtse. Gyöngéd kezeivel mintha a mama simogatott volna, s mivel a fülem is a víz alatt volt, csak a tenger morajlását hallottam. Kezeimmel lassan evezgettem testem mellett, nehogy elsüllyedjek. Jobbra-balra ringatott a tenger hullámbölcsője, úgy éreztem, mintha a gyermeke volnék.
Még egy ideig ringatóztam a vízfelszínen, majd kikecmeregtem a partra, levettem a kardigánomat, visszaszedegettem a kagylókat, s a szárazföldön bandukoltam tovább. Vizes talpamra ráragadtak a homokszemek, de a nap már nem is tűnt annyira égetőnek, mint azelőtt.
Órákig gyalogoltam a homokban, a végtelen tenger és dzsungel között. Még mindig ugyanolyan világos volt, de kezdett hűvösödni, a nap is ereszkedett már az égen. Fehér, vakító színe naranccsá változott, de én csak mentem, mentem tovább.
A távolban két egymás mellett lévő tárgyat pillantottam meg, nem tudtam, mik lehetnek. A homokban feküdtek, de nem hittem, hogy emberek lettek volna. A kíváncsiság egyre jobban hajtott a tárgyak felé. Távolodni kezdtem a víztől, egyre gyorsabb léptekkel cammogtam az ismeretlen tárgyak felé. Minél közelebb értem, annál jobban kirajzolódtak a körvonalai. Ekkor már egész pontosan láttam őket. Fekete színűek voltak, és már tudtam is, hogy mik azok. A meglepődéstől összerogytak a lábaim, ugyanis azok... a cipőim voltak.
* * * *
Nem tudtam, mihez kezdjek. Boldognak kéne lennem, vagy elkeseredettnek? Itt vagyok, egymagam, egy nagy valószínűséggel lakatlan szigeten és nem tudom, mit tegyek. Szabad lennék vagy fogva tartott? Ki tudok jutni innen, vagy örökre itt maradok? Kérdések százai gyötörték megterhelt lelkemet. Nem sírtam, mert úgy éreztem, már eleget keseregtem. Az nem vezet semmire.
Pár méterre a cipőimtől térdeltem a homokban, nagy erőt vettem, hogy fel tudjak állni. Azt hittem nem fogok ennyire összeomlani, ha rájövök, hogy ez tényleg egy sziget. Most már legalább tudom az igazságot – gondoltam, és elszántam magam, hogy visszamegyek a repülőhöz a táskáimért.
A cipőmet otthagytam a homokban, így legalább megjegyeztem, hogy ez lesz az én táborhelyem, és mindig ide jövök majd vissza. Megkezdtem tehát harmadik utamat is, vissza a gép roncsaihoz. Pár pillanat alatt már bent is voltam a dzsungelben, s mivel tudtam, a géptől kifele menet itt lyukadtam ki először (a cipőimnél), ezért csak az ösvényen kell haladnom, melyen errefele kijöttem. Elmentem tehát ugyanazok a fák és növények mellett, melyek mellett már egyszer elhaladtam, de még mindig nem tűnt semmi ismerősnek. Hamar eljutottam a forrásig, ahol lemostam a vért az arcomról. Itt már elmosolyodtam, mert ez volt az egyetlen, amit végre felismertem.
Továbbmentem, sőt innen már futottam. Vigyorogva siettem vissza a roncshoz, s úgy örültem, hogy végre megtaláltam. Bár nem mertem újra bemenni az utastérbe, mert akkor újra meglátom a halott embereket (köztük Rosát is), és tudtam, hogy akkor nem maradok sokáig boldog. Ezért inkább messze elkerültem a rést, ahol onnan kijöttem, s nem tudtam, hol lehet, de végül megtaláltam a csomagteret. A repülőn keletkezett lyukon tudtam oda bemászni, s a temérdek poggyász között alig találtam meg az enyéimet. Sok ugyanolyan táska is volt, ezért csak a rajtuk fityegő címkéről tudtam megállapítani, melyik az enyém.
Kicibáltam az apró repedésen a hatalmas bőröndjeimet, s a kivezető ösvényen húztam őket végig a kerekeiken. Megjegyzem, nagy erőkifejtésembe tellett, hogy elvigyem őket a partra, de saját döntésem volt, hogy így tegyek, szóval nem panaszkodhatok. Mire kiértem a partra, már hullafáradt voltam. Lassan elkezdett besötétedni, de még mindig elég világos volt. Az ilyen mediterrán helyeken nagyon sokáig még világos van – gondoltam, majd leültem a homokba, és elengedtem magam, hogy a felső testem is a puha talajba huppanjon.
* * * *
Egyenként szedegettem ki a ruháimat a bőröndből, s kupacokba raktam őket összehajtogatva, hogy ne az összes ruha legyen homokos, csak a legalsó érintse a talajt. Melegem volt már a hosszú ujjú felsőmben, és gondoltam átcserélem egy rövid ujjúra. Elő is kerestem a virágmintás, narancssárga színű, vidám felsőmet. Felálltam, s levetettem a fekete, unalmas és meleg hosszú pólómat. Ekkor megláttam, hogy nem messze tőlem mozog egy növény. Gondoltam csak valami állat lehet, mikor hirtelen előbukkant egy férfi feje a bozótok közül. Gyorsan felkaptam magamra a narancsszínű topomat, de ekkorra már mire visszapillantottam, nem láttam senkit a növények közt.
Biztos csak képzelődtem – gondoltam -, de azért nem ártana utána járni. Nagyon jó lenne, ha kiderülne más is él még rajtam kívül ezen a szigeten. Ezért elindultam a pár perce még mozgó növény irányába. Fejemet oldalra hajtottam, hátha többet meglátok. A növényeket eltolva magamtól léptem be a növények közé, s újabb mozgó növényekre bukkantam. Ekkor már tudtam, valaki járt itt, és most már teljesen biztos, hogy nem képzelődtem.
- Várj! Nem bántalak! – kiáltottam jó hangosan, hátha meghallja.
Elkezdtem futni. Rohantam az ösvényen, melyen valószínűleg előlem szaladt egy ember. Elsuhantam a tó, majd a gép roncsai mellett. Teljes életerőmet bevetve vágtattam, de hiába. Gyorsabb volt nálam, és lehagyott.
Tüdőmet majd kiköptem, úgy kifáradtam, ezért sétálva mentem vissza a bőröndjeimhez a partra. Nem akartam az összes holmimat kipakolni, ezért csak a legszükségesebbeket vettem elő, ami estére, majd éjszakára kellett. Egy elemlámpát, egy kispárnát és egy pokrócot. Úgy döntöttem az éjszakát a parton töltöm, mert bent a dzsungelben halálra rémülnék. Vizes hajam száradás közben begöndörödött, s gondoltam, amíg teljesen be nem sötétedik, addig olvasni fogok. Csak a kedvenc regényemet hoztam el, egy szerelmes történetet. A címe ez volt: Létezés a halál után. Arról szólt, hogy egy nő rájött, hogy fel kell keresnie ex férjét, akit annak idején dobott. Ugyanis a klinikai halál állapotában azt álmodta, hogy majdnem leesett egy szakadékról, de az egykori férje felhúzta, és ezzel megmentette az életét. Nagyon romantikus, de felettébb szomorú is volt ez a regény, ezért is szerettem annyira.
Később, mikor már teljesen besötétedett, elraktam a könyvet, s nyakig betakaróztam. Baloldalra fordultam, ott volt a bőröndöm, s így nem féltem annyira. Alvás közben a kiselefánt szobrocskámat szorongattam, és vártam, hogy mi fog történni. Féltem, hogy alvás közben újra előjön az ismeretlen ember, akit elüldöztem, és rettegtem attól, hogy álmomban megtámad, de nem tehettem mást, minthogy behunyom a szemem és, hogy mély álomba merülök.
III. fejezet
Mikor felébredtem, rájöttem, hogy teljesen zökkenőmentesen véget ért az első éjszakám ezen a szigeten. A nap még alig sütött, de már világos volt. Pont részese lettem a napfelkeltének, és ez nagyon felboldogított. A narancsszínű gömb a tenger felszínén visszatükröződött, a csodálatos színek elkápráztattak. Ilyen gyönyörű tájat még sosem láttam, bár szemeimet még alig tudtam kinyitni.
Nem emlékszem, hogy felébredtem volna az éjjel, s arra sem, hogy álmodtam-e valamit. Nyugodt és kipihent voltam, bár jó sokat ásítoztam, miután felkeltem. Ledobtam magamról a takarót, s elindultam a tenger suhogóan partra vetődő hullámai felé. Mindig is reggelente szerettem fürdeni, ezért gondoltam ma is ezzel indítom a napot. Csak most kicsit másképpen: nem otthon a zuhanyzó alatt, hanem a nyílt vizű, sós tengerben. Nem hiszem, hogy nagyon egészséges volna a tengerben megmosakodni, de nem akartam a dzsungelben lévő tó vizét szennyezni, mert az nem cserélődik.
Magammal vittem egy üveg tusfürdőt, melyet igazából San Franciscóba vittem volna, de ha már így alakult, akkor amíg itt tartózkodok, spórolni fogok vele. Ledobtam magamról ruhadarabjaimat, feltűztem a hajamat egy aprócska csattal, s besétáltam hát a hideg vizű tengerbe. Úgy lubickoltam benne, akár egy halacska vagy egy igazi sellő. Imádtam a vizet, főleg a tengert. Könnyebbnek éreztem magam benne, mint az uszodákban, s most, hogy a nap is sütött, olyan kellemes volt úszkálni. Kezemben volt a tusfürdős palack, s már el is felejtettem volna, hogy mosakodni jöttem be, hogyha az nem juttatja eszembe. Felálltam hát a derékig érő vízben, majd kitöltöttem egy picinyke cseppecskét a kezembe. Hamar rázártam a kupakot, nehogy kiömöljön. Alaposan bedörzsöltem vele az egész testemet, bár nem sokat segített, mert csak nagyon keveset használtam. Nem akartam pazarolni, hiszen nem tudhattam előre, meddig kell még ott maradnom. Beültem a vízbe, lemosva magamról a vékony habréteget.
Mikor már teljesen lejött, felálltam és kisétáltam a tengerből. Útközben hirtelen valami szúrós fájdalmat éreztem a nagylábujjamon, mikor felhoztam a levegőre, megláttam, hogy egy picurka rákocska ollójával fennakadt a lábkörmömön. Kicsit megijedtem, de szerencsére nem pánikoltam be, hanem szépen lassan megfogtam, majd gyorsan jó messzire elhajítottam őt a vízbe. Mikor kiértem a vízből, megint megláttam, hogy egy bokor ága mozog. És hallottam, mintha valami megrezzent volna. Gyorsan a bőröndömhöz siettem, és felkaptam magamra a sárga törülközőmet.
- Ki van ott? – kérdeztem jó hangosan.
Hallottam, mintha valaki elfutott volna, s egyből tudtam, kivel van dolgom. Csak még azt nem tudtam, kicsoda is ő valójában. Hiába futottam volna utána, ezért inkább hagytam, had rohanjon. Megtörülköztem, és felvettem egy új pólót és egy új nadrágot. A trapézgatyámat összehajtogatva visszaraktam a bőröndömbe, a felsőmet pedig a homokba dobtam, mert azt majd később ki akartam mosni.
* * * *
Később elindultam, hogy megkeressem a fiút, aki leskelődött utánam. Már bizonyos voltam benne, hogy követ valaki, aki azt hitte, nem vettem észre. Magamra vettem hát a kardigánomat és becammogtam a dzsungel mélyére, követve a már kialakított ösvényt és néhol a lábnyomokat.
Fél órája kerestem már, mikor elérkeztem vissza a repülőgép roncsaihoz. Elbújtam egy fa mögé, mert belülről zörgéseket hallottam. Pár perc múlva láttam, hogy az a fiú jön ki a csomagtérből, akit a repülőtéren láttam. Gesztenyebarna haja összekuszált volt, mint akkor. Kék szeme ragyogott a napfényben, bár helyes arcával ellentétben szakadt ruhái voltak. Úgy tűnt, mintha nagyon sietne valahová és hamar kicipelte a résen át a bőröndjeit.
- Szia! – köszöntem illedelmesen – Kérlek, ne rohanj el! – tettem hozzá gyorsan. – Angela Nence vagyok.
- Szia! – mosolygott. Úgy tűnt, hogy elpirult, de mintha ott sem lettem volna, folytatta a táskái hurcolását a csomagtérből.
- Téged hogy hívnak? – kérdeztem, ugyanis ő elfelejtett bemutatkozni.
- Hm – hümmögött, de nem válaszolt.
- Te is a géppel zuhantál le?
- Igen – nyögte ki végre. Nagyon nehéz volt kihúzni belőle a szavakat. Még én éreztem magamat zavarban, pedig neki kellett volna, legalábbis szerintem.
- Te is túlélted? Hát ez csodálatos! – mosolyogtam, hátha észreveszi.
- Igen – mondta komor arccal.
- Nem örülsz? – kérdeztem kíváncsi tekintettel. Hogyan tudnám ezt a makacs fickót végre szóra bírni?
- De, nagyon – motyogta.
Elkeseredetten bámultam rá. Leguggolt és kinyitotta táskáját. Szerintem ellenőrizni akarta, hogy megvan-e az összes cucca. Nem érdekelt már többé, elegem volt belőle és ebből az egész beszélgetésből, ezért inkább elmentem. Elindultam vissza, a tó felé, majd onnan a bőröndjeimhez.
- Várj! – hallottam harsány hangját, de ezek után nem voltam rá kíváncsi, mit akar mondani. – Kérlek, várj! – nem hallgattam rá, csak büszkén mentem tovább, mintha meg sem hallottam volna, pedig még azt is hallottam, hogy rohan utánam. Hallottam a talpa alatt reccsenő-roppanó gallyakat, de nem álltam meg. – A nevem Dan Cooper! – vágta rá gyorsan, hátha erre megállok, és igaza volt. Megálltam, mert végre helyesen cselekedett.
Visszafordultam és vártam, hogy utolér. Pár pillanat múlva már előttem állt, és lihegett.
- Kérlek, bocsáss meg! Nem akartalak megbántani! – mondta hevesen lélegezve. Én csak szemöldökömet felvonva figyeltem, hogy mit tesz ezután. – Dan Cooper vagyok, örvendek – szólt, s odanyújtotta felém a kezét.
Megbánóan nézett rám, s én rá megbocsátóan. Én is odanyújtottam a kezemet, mire ő elmosolyodott.
- Nem vagyok én rossz ember, csak... - habozott.
- Csak mi? Mondd csak ki!
- Csak... zavarban voltam.
- Te leskelődtél utánam? – kérdeztem céltudatosan. Erre elkezdett mosolyogni, és jobbra-balra ingatta fejét csukott szemmel. – Szóval te voltál! – vádoltam.
- Igen, én, de nem szándékosan... vagyis igen, de már megbántam – őszintének tűnt, bár eléggé kételkedtem benne, hogy igazat mondd, ezért gondoltam kérdőre vonom egy kicsit, elvégre ő leskelődött.
- Szóval szívesen tetted?
- Igen vagyis nem! Nem is vagy az esetem! – hadarta, de szerintem most ezt is megbánta, hogy kimondta.
- Áhá.
- Jaj... de bolond vagyok, nem úgy értettem! – vágta rá gyorsan. Úgy hadarta a szavakat, hogy szinte alig értettem őket.
- Semmi baj, megesik az ilyesmi – segítettem neki, mert éreztem, hogy iszonyúan zavarban érzi magát. Csak a szemeit bámultam mindvégig. Azokat a gyönyörű, tengerkék szemeit.
Eddig nem tudom talán a sok gondolkodás vette el az étvágyamat, vagy valami ilyesmi, mert csak most éreztem végre igazán azt, hogy farkaséhes vagyok.
- Te nem vagy éhes? – kérdeztem, hátha segít ennivalót keresni.
- Amióta a gépen felébredtem, azóta nem ettem – válaszolta sanda mosollyal az arcán.
- Én sem. Nem keresünk együtt valamit? – Próbáltam barátságos lenni vele és végre azt láttam rajta, mintha érdekelném.
- De. Amúgy te sem hoztál az útra magaddal kaját?
- Nem, mert azt az egy lehetőséget kifelejtettem a számításból, hogy mi van, ha lezuhanunk. De lehet, hogy a repülőn van egy hűtő, amiben az utasoknak szánt ételeket tartották.
- Akkor menjünk!
- Én nem megyek – mondtam ijedt arccal. – Kérlek hozz nekem is!
- Miért nem jössz?
- Mert nem és kész – válaszoltam morcosan, bár nem akartam így mondani.
Értetlen tekintettel és letolt szemöldökkel nézett rám, de én nem akartam elárulni az igazat. Valójában magától az igazságtól is féltem.
- Hát jó – fogadta el végül az ajánlatot, miután látta, hogy nincs több mondanivalóm.
- Az ösvény végén várlak a parton. Tudod, ahol leskelődtél! – mondtam csipkelődően, mire ő csak mosolygott, és ennyit felelt:
- Tudom.
Õ visszament a gép felé, én pedig a bőröndjeimhez. Végig csak arra tudtam gondolni, hogy milyen mázlista vagyok. Végre biztonságban tudhatom magam, mert ha még egy fenevad rám is támadna az erdőben, Dan úgyis megvédene, és most már nem vagyok egyedül. Csak azt nem értem, miért jött elő korábban és hogy-hogy nem találkoztunk, mikor felébredtem a gépen?
* * * *
Mikor visszatért a repülő roncsai közt talált ételekkel, együtt leültünk a pokrócomra, és mintha csak otthon piknikeztünk volna, megettük az étel egy kis részét, de itt is ugyanúgy tartalékoltuk azokat az ételeket, melyek sokáig eltarthatók. Talált pár zacskó mogyorót, becsomagolt szendvicseket, kész ételeket, amik dobozokban voltak, süteményeket, gyümölcsöt, salátát, kenyeret, gyümölcsleveket, csokoládét, palackos vizet, kis adagokban sót, cukrot, fűszereket és persze alkoholos italokat. Azt mondta, hogy csak azokat hozta el, amik hamar megromolnak és, hogy nagyon sok étel van még a pilótafülke mögött.
Ennek nagyon örültünk, de tudtuk, hogy nem fog kitartani sokáig, akármennyi ételünk is van raktáron. Hamarosan meg fel kell majd kutatnunk új ételeket a csomagtérből, és ha az is elfogy, akkor bogyókon és állathúson élünk majd.
Ahhoz képest, hogy milyen nehézkesnek tűnt ott az élet, én boldogabb voltam és szabadabbnak éreztem magam, mint Londonban.
- Londoni vagy? – kérdezte, miközben egy sonkás-sajtos szendvicset majszolt.
- Igen – feleltem, de éreztem, hogy most én jövök a kérdezésben. Mielőtt még feltehettem volna a kérdést, ő megelőzött.
- Hol szerezted? – vágott közbe, és a homlokom fölött lévő sebre mutatott.
- Ja, ezt? Mikor lezuhantunk, lefejeltem a tükröt a WC-ben.
- Á, szóval te ott bujkáltál!
- Nem bujkáltam! Csak... örülök, hogy túléltük.
- Én is, végre nem vagyok egyedül – felelte és ez nagyon felvidított. Mélyen egymás szemébe néztünk és legalább öt másodpercig nem mozdultunk. Káprázatos pillanatok voltak azok. Mióta a szigeten vagyok, ezek voltak a legszebb pillanataim.
- Kéred még? – Egy teljesen bontatlan csomagolású mini szendvicsre mutatott. Megráztam a fejem mire ő azonnal felvette és már bontotta is ki.
- Hány éves vagy? – kérdeztem, nem mintha nagy jelentősége lett volna.
- Tizenhét. Te?
- Tizenhat - válaszoltam.
Szemmel láthatóan örült, hogy nagyjából egyidősek vagyunk. Kedves mosolya csaknem elvakított.
Már dél lehetett, mikor befejeztük a reggelit. Dan elhatározta, hogy házat fog építeni én pedig felajánlottam, hogy segítek neki, ha együtt fogunk lakni benne.
- Mivel kezdjük? – gondolkozott hangosan Dan, és közben fejét vakargatta.
- Talán először tervezzük meg – javasoltam, s látszott, hogy Danielnek tetszik az ötlet, bár kissé furán érezhette magát, hogy ő erre korábban nem jött rá.
- Igen. Van papírod és ceruzád? – kérdezte.
- Persze, hogy van – válaszoltam, és elkezdtem kutatni a nagy, fekete bőröndömben. Az első zsebben találtam is tollat és egy jegyzettömböt, persze a fele már le volt tépve. – Tessék! – nyújtottam át neki, s ő mosolyogva fogadta.
- Köszi! Akkor kezdjük! Hová tudnánk építeni?
- A tó mellé?
- Esetleg – válaszolta gondolkodó arccal. – Igen, az jó lesz, kösz az ötletet!
- Szerintem egy fa alá kéne építeni, nem?
- De! Ez jó, tetszik – bámult rám kedves mosollyal, amit én odaadóan viszonoztam. – Mindenképpen a tó mellé építsük, mert ott fogunk fürödni, mosni és csak onnan ihatunk.
- Egyetértek. Akkor menjünk oda!
Elindultunk hát a tóhoz, hogy megtervezhessük az új otthonunkat. Így nézve az egész olyan szomorúnak tűnik, mert talán már soha többé nem láthatom anyát és apát. Viszont nagyon kedves fiúval hozott össze a sors, és még egy húron is pendülünk.
Lefeküdtünk a földre, amit előtte puha növényekkel lefedtünk. A tó gyönyörű volt, és ahogy elnéztem, kiváló volt a helyszín arra, hogy új házunkat megépítsük ide. Felnéztünk a tó melletti fára, s egy nagy ága benyúlt a tó felé.
- Arra az ágra aggathatnánk fel a ház tetejét! – szólt Dan, majd én helyeslően bólintottam.
- És szerintem nagy levelekkel kéne kirakni a tetőt, hogy lecsurogjon róla az esővíz.
- De egy erős faszerkezet kéne, hogy megtartsa a leveleket!
Egymás után ugrottak be nekünk a jobbnál jobb ötletek, s ahogyan fejben már majdnem a befejezésénél tartottunk, annyira az elején voltunk még valójában.
Eldöntöttük, hogy a házban három szoba lesz. Egy étkező, Dan szobája és az enyém. És mindkettőnk helyiségéből nyílik majd egy ajtó a tóra, mert ott fogunk fürödni. Kicsit necces lesz majd megoldani, de biztos voltam benne, hogy ketten simán megszervezzük.
Eleinte nagyon egyszerűnek tűnt, de mi is tudtuk, ez nem lesz könnyű munka. Sok-sok órát kell majd dolgoznunk, hogy sikerüljön megépíteni.
- Hogy kezdjünk hozzá? – kérdezte, mikor már a tervek megvoltak, ámbár még egy darab fa sem hevert előttünk, mikor a tó mellett állva gondolkoztunk.
- Milyen szerszámaink vannak? Hoztál egyáltalán magaddal valamit, amivel dolgozni lehet? Kés, bicska... - soroltam.
- Bicska? Bicskám van! – kiáltott fel, majd elindult vissza a bőröndjeinkhez. Gondoltam addig én kitalálom, melyik növényekből fogunk majd építkezni, mi kerül felülre, és miből fogjuk azt az anyagot előállítani, amivel majd összetapasztjuk a részeket.
|
